Emlékszik még mindenki a Lar Pour L'art társaságra? Nos nekem is ilyesmi fut néha át az agyamon... NORMÁLIS?!?!?!?!?! Egyre jobban úgy érzem, nem tudom, hogy meddig lehet ezt folytatni. Az előző írásomban arról beszéltem, hogy az álarc előbb utóbb lehull, de úgy látszik, egyesek annyira nagy tehetséggel vannak megáldva, hogy nem esik le nekik semmi, hanem inkább egy újabb maszkot vesznek fel, mellé pedig még ki is sminkelik magukat. Próbálja nekem meg elmagyarázni valaki, hogy lehetséges az, hogy szeretünk valakit...
Szeretünk? De mégis hogyan... Úgy nem lehet szeretni senkit, ha csak jól érezzük az adott pillanatban magunkat a másikkal, amikor pedig bizonyos távolságra tettünk szert, egyből már mást forszírozunk, hátha esetleg jut nekünk is egy kis FUCK! Miért is? Talán fehérmájúság, talán csak bizonyítási vágy, hogy nekem kell egy trófea. És még sok, sok, sok, sok trófea... Nem is tudom, ezek az emberek mire vágynak. Egyre több betegségre, esetleg arra, hogy minél hamarabb valaki kihasználja? Ezek az emberek vajon tényleg szerelmesek lesznek egyszer? Őszintén, leszarom már nagy ívben!
A legjobb élő példa erre egy meleg társkereső oldal. Mik is vannak ezen az oldalon? Cicafiúk, kurvák, prostik, fehérmájúak, taták, tiniribancok akik nem tudják miből mennyi kell és még sorolhatnám. És akkor az élő példa. Nagy a szerelem, hatalmas. Majd az említett társkereső oldalon fent lévő illető, megcsalja a párját már folyamatosan sok ideje. A hülye embert elvakítja a szerelem, nem is gondolja, hogy őt megcsalják. A 3 hónap után nagyon feltűnő már, hogy érdekes módon soha nem az történik ami megvan beszélve illetve, túl sok a titkolózás és a hazugság. Kis alkohol és már meg is történt a bumm. Lebukott! Nem, nem, a hülye szerelmes ember nem dobja ki, szerelmes! Könyörgöm SZERELMES!
Telnek múlnak a hónapok, egy kicsit ez, egy kicsit az van, de közben annyi fele járt a szerelem, hogy össze szedett egy pár betegséget. Oda se neki, a szerelem mindent legyőz, mert bizony így van ám! Újabb hónapok következnek és felüti a fejét a dolog, ha már megcsalni nincs is szándékában a szerelmét a másiknak, akkor szervezzünk be valakit még a boldog háztartásba, mert úgy az igazi, ha minél több annál jobb. Vagy anál jobb? Sose lehet tudni! Ez nem tetszik, az túl vékony, az túl csúnya, túl fiatal, pont jó! Oh! De hát én beleszerettem és nem is akarok csinálni veled semmit, mert az új mindig érdekesebb. De a szerelmes, nem enged. Ő neki csak a szerelme kell senki más. Így hát újra visszatér a tékozló fiú a társkeresőre. Nagy hiba! Felregisztrál, gyanútlanul bújja az oldalakat majd sajnálatos módon, lebukik, persze tagadja az egészet és még bizonyítva is van, hogy ő az. Nem igazán tudom, hogy lehet ezt túljátszani. Lehet valakinek ez az élet, de egy idő után unalmassá válik a szerelem részéről. Mindenki szereti az újat, mindenki szereti, ha törődnek vele, de! Ha már van annyi vér a pucájában valakinek, hogy együtt él valakivel és állítása szerint szereti (nem csak jól megbaszni), akkor vagy éljen vele együtt normálisan, vagy pedig mondja ki a NEM szót és itt a vége, fuss el véle. Csak egy baj van. Könnyebb a szerelmet hibáztatni mindenért és lehordani, saját magunkat meghazudtolni, kihasználni a másik lelkét, mint bevallani az őszinteséget, kockázatok nélkül. Persze van még egy megoldás az élet legmegalázóbb pozíciója is egyben: LEGYÜNK BARÁTOK!
